Milyen ritka az igaz szerelem, milyen csoda egy ilyen érzelem!!!!

Könnyeimmel áztatnám orcád,

De nem merem

Félek megérinteni,

Mint buborék elvesznél,

A felejtés rejtjeles ösvényén.

Csak nézem szomorú szemed,

Szomorú szememnek

Fénye visszatükrözik,

Tekintetem simogat,

Csak az érhet el hozzád,

S a sóhajom, mi mélyről

Indul, hogy zuhanjon

Valahol, valahová.

Szeretlek, távolról gondolok rád,

Vágyaim örvénye néha,

Ölelő karjaidba ránt,

A csók pedig beborít puhán.

Szeretlek, akkor is, ha tiltva vagyon az.

Mert a sors úgy rendelkezett,

Akkor is, amikor eltaszítasz,

Mert nem tudod, hogy én,

Én vagyok megírva

Mélyen valahol a könnyekben

Vájva forrón és tisztán.

Az angyalok csengője, dallama

Gerlék búgása és a Csend.

Minden engem ígér neked,

És téged nekem az örökkévalóság

Örvénylő tengerszemén át.

Szeretlek, de ne kérdezd,

Nem tudom mi becsesebb lelkemnek?

A szó, mi egyszerre tud

Ölni és ölelni?

Az érintés, mit akkor is érzem,

Ha nem vagy velem?

A dallam, amit soha nem énekeltek el?

A tánc, mit senki nem ismer?

Nem tudom, mi kell szívemnek,

Szeretlek… csak… és mert.

Amikor rád gondolok,

Felragyog bennem a nap,

Lehullnak fáradt ráncaim,

Elapadnak a könnyeim,

Magam adom, magad adod.

Szeretlek, mert jövöm valahol

Ott van, érzem, ott van

Te benned, én bennem.

Nem tudom, ne kérdezd!

( Pé-nek)

Hiába bújtam el, a bánat rám talált,

Húz, nyúz, cipel magával.

Jó volt nélküled,

Kösz elvoltam,

Nem tudom, miért?

Szerelem fent, szerelem lent,

Menj el, nem kellesz!

Nélküled elvoltam

Magányom megszoktam

Unom a fájdalmat.

Unom, hogy örökké,

Én, csak én szenvedek.

Kérlek, ha szeretsz

Csak egy kicsit is,

Szenvedj te is

Helyettem.

Ha szeretsz, ne mond!

De döntsd a falakat,

Érezzem minden érintés

Erről zengjen bő dalokat.

Nézz úgy, hogy forrjon a vérem,

Ölelj úgy, mintha csak mának

Élnél. De ne mondd!

Hazudj, hazudd, hogy én

Csak én, csak rám

Vártál éveken át.

Jaj, szerelem, jaj, ez nem az!

Egóm pusztul el ily hangosan,

Jaj, érzelem, hányinger, jaj,

Hol van a lelkem?

Hova lett?

Lett légyen valahol,

Illúziók közt táncol,

Sárba fulladva,

Vízbe fojtva,

Parázson égetve, vonaglik,

Semmi, semmi nem kell,

Csak vége, legyen már vége!

Új hajnal új dalt hoz nekem?

Talán szebbet, illatosabban szól?

Kusza, huja, összevissza,

A gondolatok tekeregnek,

Valahol meg türelmetlen,

Egy csergő óra kopogtat.

-         Lejárt az idő, lejárt az idő!

-         Menni kell, készülni, indulni:

Én meg csak ülök és bámulom

A semmit.

Nekem mondja? Kiabálja?

Nekem üzen időt, sürgetést?

-         A táncot elkezdték rég nélküled!

-         Őrület, őrület, bolond Világ.

Hol vagyok, ki vagyok?

Ki mondja meg nekem,

Miért vagyok?

 Anyám! Könyörögj Istenhez,

Hogy ne kelljen megátkoznom,

Azt a napot, amikor megszültél!

Anyám! Cinikus, tolvaj, hazug embert,

Belőlem miért nem neveltél?

Hogy ne fájjon a gyalázat, a szenny,

És ha szembeköp

Aki tegnap még barát volt,

Hogy ne érezzem többé mennyire bűzlik,

Rothad alattam a föld,

Hogy süllyedek, hogy süllyedünk,

És karbatett  kézzel, gyáván várjuk

A végzetünk!

 Mert számokból és logikából

Mozaik kockaként rakták

Össze a nagy filozófiát,

Aki nem érti a komputer

Magas tudományát és a

Számhalmazok gyökvonását,

Bár virágot, színeket ismer,

Bár dalolni tudjon, bizony

Sokszor nem érvényesülhet.

 Imádkoztam hozzád Isten,

Hívtalak minden nap.

Kértem tőled, sokat kértem.

Sokat is adtál, nagyon sokat.

De nem azt, amit kértem,

Abból nem adtál,

Vajmi keveset.

Pereltem veled Isten,

Minden rosszért.

Téged vontalak, téged szidtalak.

Néma voltál, tűrted a szidalmat,

Én meg csak éltem

A tehetetlenségem.

Elhagytalak Isten!

Megtagadtam azt is, hogy létezel.

Izzadtan bizonyítottam, csapzottan

Habzó szavakkal.

Te nem védted magad,

A némaságod,

Az őrjített meg.

Kérdeztelek Isten!

Miért én, miért így?

Csak mond meg, kérlek!

Háborgó lelkemre

Sem ír, sem válasz

Nem érkezett.

Nem jöttél hozzám Isten!

Pedig én hívtalak,

Hosszú éveken át,

Hosszasan beszéltem

Hozzád.

Hol keserűn, hol szeretve,

Hol hitetlen, hol gyűlölve.

Amikor nem is hívtalak.

Már nem vártalak,

Szemeim megnyíltak és

Láttalak téged Isten!

Ott voltál mindig mellettem.

Szótlanul csendben

Szeretve.

Szégyellem magam Isten!

Nem voltam méltó hozzád.

FÉLELEM vagyok nélküled,

Elveszett, kicsike, senki.

Mégis, mégis még kérlek,

Szeress így engem,

Tápláljon szereteted.

Kemény és csontos lettem

Lelkemben sötét űr tátong,

Érzem valami megszakadt,

Ling-long, ling-long!

Már csak ennyi maradt,

Menekülök, magam se tudom hová?

Menekülök az arcod elől,

Mely életem már lilává

És sivárrá tette.

Menekülök érzéseimtől,

Menekülök az indulattól,

Menekülök önmagamtól,

A jótól, rossztól, a semmitől.

Fogoly vagyok, az emlékek rabja,

Énem fellázadt s már azt is bánja,

Hogy miért létezel életemnek délibábja,

S ha létezel, miért van tudomása?

Ling-long, ling-long,

Valahol nagyon messze,

A lélekharang egyre kong,

De én menekülök tőle.

Arcok, képek, szófoszlányok,

Ne űzzetek, folyton ne kövessetek!

Csalfa, üres remények hagyjatok,

Hagyjátok, hogy lélegzetet vegyek!

Menekülök mindenkitől,

A néma sötétségtől, szürke csendtől,

Egy halvány képtől,

Egy álomtól, múlttól, jövőtől,

Mindentől menekülök, menekülök!

Nem tudom miért,

Meddig és kiért,

De menekülök.

Tízszer tíz életem volna,

Mindegyik csak érted élne.

Tízszer tíz szemem volna,

Mindegyik csak rád nevetne.

Tízszer tíz lelkem volna,

Mind érted lángolna.

Tízszer tíz tüzem volna,

Nélküled mind kialudna.

Tízszer tíz halálom volna,

Csak Te érted feltámadna!

Sötét van és hideg,

Úgy fázom.

Mezítelen lábamhoz

Tapad a harmatos föld,

S úgy vonzza magába.

Sehol se látok embereket,

Sehol se hallok hangokat.

Nem fénylenek felém megértő szemek,

Hiányoznak az őszinte vagy hazug szavak.

Csak egyedül bolyongok,

Ezen a kietlen tájon,

Eltompul minden fájdalom,

Az emlékek közé se vágyom.

Ez a hely oly ismeretlen nekem,

Pedig érzem, hogy hozzátartozom.

Kiveszett belőlem vágy és félelem,

Tovarepültek ábrándjaim, az álmok.

Kitépnék magamból minden szerelmet,

Lábbal taposták el a hitemet.

Mi maradt?

Semmi.

Csak ez a hely mely kietlen,

Ez a hely mely sokat jelent nekem,

És ez a hely az én

Sokszínű lelkem.

Voltál valamikor réges-régen egy nagy szerelem,

Egy vágy, amely csak vágy maradt,

Voltál a legnagyobb, legszebb reményem,

S hogy végül minden elszakadt,

Már nem fáj!

Voltál álom, hit aztán keserű ébredés,

Egy percnyi boldogság és hosszantartó sóhajtás,

Voltál egy meg nem hallgatott kérés,

Egy fényes csillogás, és aztán semmi más,

De nem fáj.

Hogy minden voltál és neked semmit,

Nem jelentett a vágy, az ölelés,

Sajnos valóságot már nem szépít,

Az én akaratom, sem millió más kérés,

Már nem fáj.

Válságot élek,

De csak belül,

Senki sem érthet,

Mert kívül

Minden a régi.

De belül

A testembe beépítve,

A sejtek, gondolatok,

A feltörő sóhaj,

A néma kiáltás

Megtörve, elfojtva

Belül

Válságot élek!

Ki voltál Te,

Aki felkorbácsoltad

A vágyak hullámát?

Aki soha se árultad el,

A csók rejtelmét,

És aki mégis

Ott jártál előttem,

Vagy utánam

Holdfogyatkozáskor?

Sivár koronájú fák között sétálok,

Lábam alatt rothad az avar,

Összehúzom magam, mert fázom,

Holt leveleket kegyetlen szél kavar.

Sétálok tétlenül, céltalanul,

Hideg pofájával a nap

Csak vigyorog rám kajánul,

S hűvös fogaival belém harap.

Kegyetlen ujjával a szél hajamba kap.

Szomorú lelkemmel érzem,

Nem hoz már semmit a holnap,

S egyre csak azt figyelem,

Játékos kedve a szélnek,

Megfagyott leveleken sétál,

S a zörgő levelek szegények,

Halott táncukat járják.

Sétálva közöttük érzem,

Üres és puszta a lelkem,

S ön magam hiába kérdem,

Milyen lesz nélküled életem?

Tudom, hogy mással is megtörtént, 

Nekem se te vagy az első.

Ki minden jót megígértél,

Hogy aztán elmossa eső.

Sokan voltak szépek, mutatósak,

Szememben a leges-kedvesebbek,

Szépek voltak a cifra szavak,

De belül nagyon üresek.

A te szavaid nem voltak szépek,

Nem voltak cifrák, hangzatosak,

De éreztem mégis velősek,

Lelkemben megnyugvást hoztak.

Milyen lesz nélküled életem,

Ezt most miért kérdezem?

Egy rövid játék volt az egész,

Mi felkavarta az érzéseket,

Játszott a szívvel,

Játszott a kézzel,

De komolyan nem vette.

A játék sajnos véget ért,

Búcsúcsókkal fizettek,

Kifizettek a szerelemért,

És aztán nagyot nevettek,

A holt levelek között,

A téli szélbe kapaszkodva,

Ég alatt, föld fölött,

Lelkem halott táncát járja.

Még őrzőm az arcodnak

Tiszta simaságát,

Buja szemednek

Titkolt vágyát,

A leheleted a

Tenyeremben

Még érzem,

De már hull

A második ősz

Fonnyadt arcú levele

Búcsút intve emlékednek

Mit jelentesz te nekem

Még nem tudom, (?)

Talán a Bermudák

Súlyos titkait,

Mely vonz és taszít

És mégis elveszít

Mágnes köre alól?

Talán a megkopott napok

Tovaillanó illatát?

Talán a száguldó vágy

Súlyos terhe a kozmoszból

Térve vissza megpihen

Majd nálad, hogy 

Új harcokba korbácsolva álmait,

Törött szárnyakkal zuhanjon

Védelmező öledbe,

És vasabroncsként

Szorítja majd magához

Az örökkévalóság

Pillanatában.

Talán igen … (?)

Talán nem.

Hiú ábrándok!

Miért töritek szét,

Oly sokszor a

Szívemet?

Istenem, kinek mondjam el,

Mily vágy lakozik bennem,

Minek nyíljon a virág,

Ha nincsen ki, leszakítsa,

Minek süssön a nap,

Ha nem kell a melege,

Hiú ábrándok

Tűnjetek el!

Meddig szaggatjátok

A lelkemet?

Szemerkélő eső

Bágyadt arcú világ

A messzi harangszó,

Fullasztó nyomorúság.

A levegő sápadt

Sóhajokkal tele,

A tétova sírás

Körbe, körbe kószál,

Gyűlöl a némaság,

Még egyre belém kap,

Vicsorogva hozzá,

Hogy rémítőbb legyen.

De hát mi ez?

Álomkép, valóság?

A szemem megvakult,

A szám elnémult,

Hirosima, Cernobil

Közeleg most felém.

Szaladni szeretnék,

Lábaim, sincsenek,

Elbújni, megszökni,

De kezeim bénák,

Nincs erőm meghalni,

Az élet nem élet már,

Könyörülj meg Isten!

……………………..

Imádkozni és kár!

………………….

Izzadtan ébredek,

Mintha vasba vertek,

És sírva suttogok,

Térjetek észhez!