Versek, versek! ….. Szeretem őket. Nem egyformán, de szeretem őket. Ők az én gyermekeim. A vigasztalásom. A lelkem egy kis eldugott része. Sose gondolok arra, hogy szépek vagy csúnyák. Ha nagyon szomorú vagyok, hozzájuk menekülök. Mindegyik jelent a számomra valamit. Az egyik egy rég volt szerelmet, a másik egy fájdalmat vagy egy különös nap emlékét rejti magába. Mint apró gyöngyszemek, amiket utamon elhullatok, úgy kísérik végig ezek a versek életem fonalát. Szeretem őket. Nem olyan nagyon, mint Istent és a fiaimat, nem olyan lángolva, mint a szerelmet, de szeretem. Csendesen, halkan, szomorúan szeretem őket. Ők jelentik nekem a vigasztalást, sírást és még sok mást ….. amit szavakba se tudok formálni. A szégyenemet, amit elsüllyesztek magamba, és nem merem kimondani, de ha versbe fogan, úgy repül el tőlem, mintha nem is nálam született volna. És én megkönnyebbülten sóhajtok. Köszönöm neked Istenem, hogy annyi érzéssel ruháztál fel és, hogy adtál rá módot nekem, hogy ezt kifejezzem, formába öntsem. Talán egyszer, másokat is megvigasztalhat vagy megsirathatnak a verseim, amiket szívem szerint a világnak ajándékoznék. A vers nem más, mint lelki kenőcs a beteg szívekre, a múlandóságra. Mi a VERS ? Egy édes szimfónia, egy csendesítő dallam, amikor már olyan nehéz minden. Egy hűvös patak, ahol olyan jó megmártani arcod, vagy éppen belehörpinteni, csak úgy parasztosan. Nem vagyok kritikus, lehet, hogy egyesek még írónak sem tartanának, de állítom, hogy a versnek az a dolga, az az elhivatása, hogy nagy örömünkre legyen, hogy megvigasztalja a szomorú és depresszióra, meg egyéb nyavalyákra hajlamos lelkünket. Ha versem olvasása közben csak egyetlen egy kis érzést is kicsaltam belőled, vallom, hogy már megérte a fáradozásomat. Köszönöm neked, aki ide tévedtél, és beleolvasol gondolataimba, érzéseimben. És hogy színesebbé tegyem ezt a kis blogot, hát betűzdelek kedvenc költőimtől egy-egy verset, a saját és mások örömére.