Az álmok világából,
Úgy rángattál elő,
Letépve legszebb szirmaim,
Eltiporva hűs vágyaim.
Mint jég és tűz,
Mi ketten együtt,
Szenvedést facsartunk,
Közben nőtt várfalunk.
Miért pont te? Miért pont én?
Miért mi ketten tartozunk együvé?
Nem tudom, mit hord szívem,
Fájdalom, gyűlölet, szerelem?
Múlnak az évek, napok, percek,
Megfognám néha a kezed,
De egyre távolabb, messzebb
Vonszolod tőlem szíved.
Ismerlek, mégis idegen vagy,
Tőled rejtem el óhajomat,
Könnyeim sem láthatod,
Sosem leszek már barátod.
Ha ráncos lesz majd arcom,
Fehéren reszkető a hangom,
A magány átölel, mint mindig,
S magával a végtelenbe visz.