Üldöz egy soha ki nem mondott hang,

Mely forró könnycseppet akkor,

Amikor még szivárvány volt minden,

Vésett, hogy rozsdázzon, vagy

Acéllá váljon, pirosan lüktető

Virágsziromhoz hasonló

Fáradt szívemre.

 

Üldöz egy soha meg nem fejtett vágy,

Mely szürke ólommá, akkor

Amikor még izzott  ereimben

Az akarat, gyúrta a

Legszebbnek hitt álmokat,

Hogy elrothadjon, vagy feléledjen

A tűz ízű kételkedő gondolat.

 

Üldöz egy soha nem ismert név,

Mely még akkor,

Vásott moha lepte kővé,

Hogy tompán mindent elfelejtsen,

Még mielőtt megszületne

A nagyszerű ötlet,

Amikor még nem is léteztél,

De már fájt,

És arcomnak belső sejtjeire

Lila színű hamu ösvényt vájt.

 

Szerző: Gilyannkata  2009.05.10. 18:32 Szólj hozzá!

Címkék: verseim elégia

A bejegyzés trackback címe:

https://gillyankata.blog.hu/api/trackback/id/tr1001113469

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása