Járom az utam és mosolygok,
Vidám akarok lenni.
Annyian vannak,
Jók és rosszak (…)
Én egyedül vagyok!
Én és a Köd!
Még nincsen mellettem,
De közeledik,
És a látóhatár
Sokhányadik részét már
Takarja. Félek.
Tartalak szorosan,
És magolom magamban …
Csak te, csak te, csak te …
És fáj, hogy megcsal a hitem.
Tehetek róla?
Mert gyáva vagyok,
Nem akarom a
CSENDET!
Inkább ámítom magam,
És maradok.
Te gyáva ember,
Hát mit akarsz?
Megcsalod önmagad,
A hitet,
A szerelmet,
Az életed, lélegzeted?
Nem! Meg kell halnod,
Feltétlen!
Összetett kézzel,
Üres tekintettel bámuld a világot,
Amíg a gyertya fejednél csonkig ég,
És aztán kész,
Csak ennyit érdemelsz!
Könyörülj!
Bevallom, gyáva, semmirekellő
Vagyok.
Csúszok a porban,
De élni akarok!
Hátamon hordom,
Az izzadság napi adagát,
Loholok, kiszolgálok és parancsolok.
Megaláznak és megköszönöm,
Hogy nem tapostak
Még jobban a sárba.
Szenvedni fogok,
Ha megcsalnak.
Láncot, keresztet,
Házat, gyereket,
Cipelek évtizedeket,
De élni akarok
Levegőt venni,
Inni, enni,
És látni, érezni
Örömet, fájdalmat,
Könyörülj rajtam!?
Igen! Bevallom,
Zseni akartam lenni,
Rég a csillagokat néztem,
És millió terv emelte lelkem
Fel, mint fennebb.
De fárasztó, de nehéz.
Hittem benne sokáig,
Majd elfáradtam,
Nem kell!
Semmi sem kell,
Csak élni hagyjatok!