Te voltál vágyó reményem,
Mint kisvirágnak az első napsütés
Úgy nyújtottam feléd fehér szívem,
Kérve tőled a szíved melegét.
Te vagy a szelíd napsütés,
Mely fényt ad a szememnek,
Az első ismeretlen lépés,
Vörös illúziója forró fejemnek
Te vagy a tavaszi virágszirom
Fiatal lelkem bolondos kedve,
Fájdalmas, kéken csillogó
Szememnek sóvárgó tekintete.
Te vagy a forró éjszakák nyugtalan álma,
Az augusztusi hőségnek minden vágya,
Az éjszaka sejtelmes árnya,
És millió csillagok ragyogása.
Te vagy az ősz rikító színe,
A fáradt esők panasza,
Rozsdásan sárga levelek lelke,
S talán az én sorsom vigasza.
Te vagy a zenélő fehér jég,
A téli havazás minden öröme,
A vakítón, kékes fehér rét,
Melyen egyedül bolyongok téged keresve.
Te vagy az évnek minden színe,
Tarka, lila, rongyos, szaggatott álma,
Mindennek egyedüli értelme,
Ha elveszne az nagyon fájna.
Te vagy a mosoly s a könny az arcomon,
Reszkető lélegzetem, sokat mondó csókom,
Te vagy talán a szerelem maga,
S ha meghal soha fel nem támadna.