Amikor már előttem

Leírtak, feltaláltak mindent,

Nekem nem maradt csak,

Hogy ismételjem a mások szavait.

 

Nekem már nem maradt semmi!

A babérokat szétosztották,

Én későn érkeztem,

Születtem tehetség nélkül.

 

A szerelem babérján Petőfi, Juhász,

És romantikus társai trónolnak,

Márványszoborként

Örök időkőn át.

 

A gőg, a szélhámos élet művészetét,

Magával cipelte Ady,

És viszi mindörökké

Visszavonhatatlanul.

 

Az élet halál témáját,

Babits már rég kimerítette,

S ami még megmaradt,

Akadtak bőven,

Kik utána kaptak.

 

Az igazság megmondása,

Attilának jutott.

A vonatokra pakolva

Küldte szét a világnak.

 

A szenvedés lírája

A Radnótié volt,

Aki még menetelve is

Próféta akart lenni.

 

És jöttek mind és tovatűntek,

De itt hagyták tanulmányaikat,

Másíthatatlan igazságokkal

 

Nekünk már nem maradt semmi,

Betömték szánkat,

Hisz ezt már hallották,

Ez csak egy utánzat.

 

Nekünk már nem maradt semmi,

Fűzfapoétának születtünk,

És várjuk az új időket,

Magunkkal hozva, nem létező tehetségünket.

 

Szerző: Gilyannkata  2009.04.29. 09:41 Szólj hozzá!

Címkék: verseim dala fűzfapóéta

A bejegyzés trackback címe:

https://gillyankata.blog.hu/api/trackback/id/tr41093036

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása