Amikor már előttem
Leírtak, feltaláltak mindent,
Nekem nem maradt csak,
Hogy ismételjem a mások szavait.
Nekem már nem maradt semmi!
A babérokat szétosztották,
Én későn érkeztem,
Születtem tehetség nélkül.
A szerelem babérján Petőfi, Juhász,
És romantikus társai trónolnak,
Márványszoborként
Örök időkőn át.
A gőg, a szélhámos élet művészetét,
Magával cipelte Ady,
És viszi mindörökké
Visszavonhatatlanul.
Az élet halál témáját,
Babits már rég kimerítette,
S ami még megmaradt,
Akadtak bőven,
Kik utána kaptak.
Az igazság megmondása,
Attilának jutott.
A vonatokra pakolva
Küldte szét a világnak.
A szenvedés lírája
A Radnótié volt,
Aki még menetelve is
Próféta akart lenni.
És jöttek mind és tovatűntek,
De itt hagyták tanulmányaikat,
Másíthatatlan igazságokkal
Nekünk már nem maradt semmi,
Betömték szánkat,
Hisz ezt már hallották,
Ez csak egy utánzat.
Nekünk már nem maradt semmi,
Fűzfapoétának születtünk,
És várjuk az új időket,
Magunkkal hozva, nem létező tehetségünket.