Mély poklomat élem, már évek óta
Nem kell máshova mennem, hogy eljussak oda.
A mindennap fájdalma húsomba tép,
Olyan vagyok belülről, mint egy Golgota térkép.
Bár bölcs szavak hagyják el ajkam,
Bár benne virít tudásomnak színe, java,
De senkinek azt el nem árulom,
Hogy igazán ismerős nekem, csak a fájdalom.
Szomjazom minden nap, minden éjszaka,
És így van ez már ezer s ezer évszaka.
A szomjúságom már csak egyre nő,
S köröttem minden, akár a hideg kő.
Ez az ármányos Világ, mely beszövi lelkem,
Ez a Szeretetlenség, ez öl meg engem.
Ha könnyeim vérből hullanának,
Ha sóhajom átváltozna imádságnak,
Ha a lelkem megtanulná végre,
A magányt elengedni szélnek,
Ha a mindennapnak Varázslata volna,
Ha a mosoly csak örömből fakadna,
Akkor vajon EGO-m mit akarna?
Mi az amitől, csak úgy dalra fakadna?
Istenem! Csak egyszer fogd meg a kezem,
Istenem! Én kérlek, vezesd minden léptem.
Szomjamat eloltani egyedül nem tudom,
Nem italban, ételben van nékem hiányom,
Magányos lelkek közt, társam én keresem.
Ez a Szeretetlenség, ez öl meg engem!