Ó! Fájdalom!
Ó édes fájdalom!
Te egyetlen
Szomorú társam!
Te éltetsz,
Te adsz erőt,
Te boldogítasz,
Te bántasz.
Mint mélyen bevésett kis jegyet,
Hordalak mindig a szívem felett,
És nem számít az okozat
Te mindig ugyanaz maradsz.
Ó! Fájdalom!
Ó keserű fájdalom!
Te egyetlen
Szomorú társam!
Megölsz engem,
Majd feltámasztasz.
Te boldogítasz,
Te bántasz.
Még csobogok, mert keveset tudok,
De ha még sokat látok,
Lassan, lassan elhallgatok.
Még csobogok, mert nem vagyok komputer,
Hogy lássam a gyalázatot,
Amelyben úsznak oly sokan.
Amikor szikrát vet a felháborodás,
Akkor tán elhallgatok,
De tenni, tenni fogok!
Az-e aki ott áll naphosszat az úton,
És várja, hogy érkezzen valami?
Az-e aki gúnyosan mindent kikacag?
Az-e aki fenn van, és mindig csak lenéz,
Aki jól tudja, mennyit ér
A pénz, a szó, a hazug beszéd?
Vagy az, aki sír, bár nem látja senki,
Hogy tehetetlen, pedig tenni akarna.
Meddig kell várni,
Hogy felébredjen a Világ?
A vidám madárdal,
Mely győzelemről szól,
( a fény győzelme a fagy felett)
Mikor jön újból el?
Meddig kell várnom,
Meggémberedett testem
Gúnyos szél kacajának
Kitéve, hogy rügyezni
Kezdjen az első bimbó,
Mely értelmemnek üzen,
Hogy itt a Tavasz?
Meddig kell várni,
Hogy felébredjen a Világ?
A vidám madárdal,
Mely győzelemről szól,
( a fény győzelme a fagy felett)
Mikor jön újból el?
Meddig kell várnom,
Meggémberedett testem
Gúnyos szél kacajának
Kitéve, hogy rügyezni
Kezdjen az első bimbó,
Mely értelmemnek üzen,
Hogy itt a Tavasz?
Harangok szólnak bennem
És trombitál az érzelem,
Akárhányszor ajkamra csókolod
Ezüstcsengésű holnapok dalát.
Új, még újabb mint volt…
És habfüggönyét a jövőnek
Kiváncsi türelemmel hajtom szét.
Édes kedves, minek nevezzelek?
Ha holnap újra megjelensz
Szürke valóság mesés felhői közt
És felszegődsz a játszótársammá.
Tompa hangulat esőket
Fényekké varázsolsz te át.
Szavam, gondolatom,
Köd mosolyom,réz akaratom
Körbeszalad a világmindenség
Elemeivel együtt és
Végül rádtalál.
Mert egy célt kergetünk
Mind a ketten,s a célt
Bár lehet el nem érjük
Megéri mégis e találkozás.
* * *
Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
Én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.
Ha nem lehetek a MINDEN,
Legyek, akkor a semmilyen.
Ha nem lehetek maga a szerelem,
Kényszer szeretet nem kell nekem!
Ha nem ölelhetlek, ahogy akarom,
Nem is emelem fel a karom.
Ha nem csókolhatom a szád,
Én nem is nézek fel rád.
Ha nem bújhatok hozzád,
Nem várok többet rád,
Ha nem érhetem el a szíved,
Elmegyek, elmegyek, elmegyek.
Tűzben égetsz,
Vízben edzel,
Szeret, nem szeret,
Akkor, hát mi legyen?
Én nem értelek,
Egyszerű eszemmel,
Tiszta szívemmel,
Fel nem foghatom,
Mi az, amire vágysz?
Szétszaggassam lelkem?
Darabokra hulljak?
Szőnyeg gyanánt,
A lábaid elé?
Szerelemmel átölellek,
Mosolyommal simogatlak,
Lelkemet kezedben teszem,
Ez vagyok, lásd!
De te Hiú szemeiddel,
Néztél, de nem láttál.
Nem lehetek más,
Hiába van vágy,
Hiába kívánás,
Egyszerűen Én,
Nem Ő vagyok.
Gerlék dalára ébredtem,
Forró és vágyó ölelésemben
Összefonódva voltál velem,
Megérintve titokban lelkem.
Szeretlek…vagy mégse?
Vagyunk egymásnak fénye, s árnyéka,
Kezünket összekulcsolva,
Ujjaink hegyén megtört a ragyogás,
E percben nem számít más.
Szeretlek…vagy mégse?
Mágnesként vonzottuk egymást,
Bizsergett mindenütt a vágy,
Ahogyan táncra kelt az erotika,
Kitöltve temérdek óhajokat.
Szeretlek…vagy mégse?
Puha és finom simogatás,
Volt örökké való viszonzás.
Sosem volt ábránd, mégis volt.
Mára már minden oly halott.
Szeretlek…vagy mégse?
Pár másodperc az örökkévalóság,
Szerelem, élet, boldogság.
Itt maradt mind velem,
Gyógyítva fájó szívem.
Szeretlek…vagy mégse?
Nekem az egész olyan volt,
Még akkor is, ha nem is volt,
Mint egy ábrándos nagy utazás,
Batyum csupán mosoly és ragyogás.
Szeretlek…vagy mégse?
Nem baj, ha fáj, ha siratom,
Hogy elmúlt, azt sem fájlalom.
Gazdagabb lettem, érzem, tudom,
A többit meg nem számolom.
Szeretlek…vagy mégse?
Jöhetnek évek, ráncok, sóhajok,
Bármit érek, fogom, elfogadom.
Engedem, hadd legyen szárnyalás,
Szívemben őrzöm e találkozást.
Szeretlek…vagy mégis?
Már nem tudom, ha ismerlek,
Hogy látlak-e valaha?
Még nem tudom, hogy sírtam-e,
Teérted….vagy utánad.
De azt tudom, hogy szeretlek,
Testemnek minden sejtje
Téged vár, mindenütt kereslek
Csak utánad eped,
Érted és utánad hal meg
Mindennap egy kicsit érted.
Ölelsz-e még,
Úgy ahogy ezer éve,
Gondolsz rám még,
Vagy enyém az enyészet?
Még nem tudom, hogy vagy nekem,
Vagy nem voltál csak képzelet,
Mire lehajtom ólom fejem,
Ezer elmúlt, de jöhet még ezer.
Csak azt tudom, hogy fáj nagyon,
Fájása édes, hát hagyom.
Néha csak attól félek,
Itt voltál velem, mellettem,
Nem vettem észre, nem éreztem,
És többé már, el nem érlek.
Fognám a kezed, és gyöngyöt fűznék a gondolatokból,
Amiket felváltva adogatnánk. Mond milyen, lenne?
Egy kicsit zöld, egy kicsit mosolygós színű?
Játékot gyúrnék, sárból, fából vagy akár vasból,
Aztán cserélgetnénk. Mond milyen, lenne?
Egy kicsit tolakodó, egy kicsit ijesztő színű?
Szívet varrok neked rongyból,
Álmokkal tömöm meg, puha legyen,
És édes és simogató, akár a szeretet,
A mindent megbocsátó.
Ne sírj kedvesem, mondanám, elég a bánatból,
Ami elmúlt, hadd menjen. Mond milyen, lenne?
Szerelmesen vágyakozó akár csók ízű?
Seszínű szőttest terítenék varázslatból,
A lábadhoz hordanám. Mond milyen, lenne?
Egy kicsit bátorító, egy kicsit bátor eszű?
Ne írj, ne szólj csak jóságból,
Álmokat falsul szívem ne vegyen,
Amire én vágyom, a szeretet,
A mindent megbocsátó.
Csak gyere, óh jöjj elő a homályból,
Az új élet velem. Mond milyen, lenne?
Szürke hétköznapok, akár orgonaszínű?
Mindenkit szerető, csak úgy hálából,
Reggel az ébredés. Mond milyen, lenne?
Édes simogatás, biztonságérzetű?
Csak neked építeném óriás mosolyból,
Éj-nappal őrizném, soha el ne vesszen,
Legyél nekem Te a szeretet,
A mindent megbocsátó.
Elmegyek, halkan csendben
Talán még azt sem fogod tudni,
Hogy ott voltam a szívedben.
Ígérem sokáig nem fog fájni.
Mosolyogj, látod, én is azt teszem,
A csodában mindig kell hinni,
Újra kezdeni mindig lesz merszem.
Hitem fáklyáját tovább vinni.
Ott, ahol várnak rám még ezren,
Semmit nem fogok sajnálni,
Jó nagyon, hogy voltam, voltál nekem.
Gondolatod ideje elengedni,
Szálljon messzire, hagyom, elengedem.
Ég veled, áldásom kísérjen.
Mély poklomat élem, már évek óta
Nem kell máshova mennem, hogy eljussak oda.
A mindennap fájdalma húsomba tép,
Olyan vagyok belülről, mint egy Golgota térkép.
Bár bölcs szavak hagyják el ajkam,
Bár benne virít tudásomnak színe, java,
De senkinek azt el nem árulom,
Hogy igazán ismerős nekem, csak a fájdalom.
Szomjazom minden nap, minden éjszaka,
És így van ez már ezer s ezer évszaka.
A szomjúságom már csak egyre nő,
S köröttem minden, akár a hideg kő.
Ez az ármányos Világ, mely beszövi lelkem,
Ez a Szeretetlenség, ez öl meg engem.
Ha könnyeim vérből hullanának,
Ha sóhajom átváltozna imádságnak,
Ha a lelkem megtanulná végre,
A magányt elengedni szélnek,
Ha a mindennapnak Varázslata volna,
Ha a mosoly csak örömből fakadna,
Akkor vajon EGO-m mit akarna?
Mi az amitől, csak úgy dalra fakadna?
Istenem! Csak egyszer fogd meg a kezem,
Istenem! Én kérlek, vezesd minden léptem.
Szomjamat eloltani egyedül nem tudom,
Nem italban, ételben van nékem hiányom,
Magányos lelkek közt, társam én keresem.
Ez a Szeretetlenség, ez öl meg engem!
József Attila
Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.
A szerelembe -- mondják --
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek --
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szívedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szívedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Pilinszky János
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...
Juhász Gyula
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Szerettük egymást én és te,
Szerettük egymást, rég volt ez.
Egy esős délután szerettél meg.
Esett az eső mikor megismertelek.
Hideg volt fáztam, hozzád bújtam,
Fekete esernyőt tartottál kezedben,
Hideg volt, esett az eső
S mi mentünk ketten az őszi esőben.
De rég volt, de jó volt,
Mégis elfeledtük.
Te engem, én téged, s hogy
Egymást szerettük.
Ha néha mégis
Őszi esőben sétálok s fázok,
Egy régi, fekete esernyőre
Gondolok.
Add nekem a szemeidet,
A benne fénylő szerelmet?
A zöldes fényt, a hűvös titkot,
A fájdalmat, a boldogságot.
Add nekem az ajkadat,
Az ajkadat, s a csókodat!
S csókjaidnak mámorát,
Óh add nekem!
Óh add nekem!
Várok rád rendületlenül
De nem tudom te vagy-e,
Az, aki el kell, érkezzél hozzám?
Érzem az idő gyorsan elrepül,
Mondanám, ne menj még, maradj,
De nem tudom Te vagy-e az,
Oly régi álmom, egyetlen ideám?
Lennék a te csillagod, ha akarnád,
Éjente szerelmesen néznék rád.
Ragyognék úgy, mint soha egy csillag sem,
Az égen fent nem ragyogott.
Volnék olyan neked, mint
Lenni senki sem tudott
Az űrben születnék, s az űrbe tűnnék el,
Az űrbe tűnnék le, és újra születnék,
S neked örök hűséget adnék.
Lennék kis szellő, ki cirógatni tud,
Ha szükségét éreznéd a simogatásnak,
Lennék mély hallgatás és végtelen megértés,
Ha megszelídítenél, és te volnál a féltés,
Ki hívón nyújtja felém erős barna kezét.
És lennék az, aki vagyok, egyedül csak neked,
De félek, elkerül a szerelmed,
S ilyenkor szívem újra kérdezem,
Vajon Te vagy az….. vajon nem?
Lilla könnycsepp hull ólom szívemre,
De szomorú, de fájdalmas szürke színe,
Dobogna még, boldogságra vágyakozna,
Ha a lila könnycsepp oly nagyon ne fájna.
Minek sírni és jajgatni?
Ha más kacag, nem szabad búsulni.
Nézd az eget, türkizkék a világ,
Nem fáj fejed, ha a mezőn nincsen virág.
Nem bánom már újra kezdek mindent,
Lila könnycsepp hull ólom szívemre.
Jót akartam, csak jót mindenkinek,
Ha nem adnak többet, sose kérek,
Boldogságot koldulni nem lehet,
S a szerelmed marad csak ígéret.
Nem bánom már, újra kezdek mindent,
Lila könnycsepp hull ólom szívemre.
Szétszaggatom a szívemet, ne legyen súlyos.
Széttöröm az emlékedet, hogy ne legyen kínos.
Jó álmodni, jó, de rossz az ébredés,
Mert azután oly nehezen jön a feledés.
Nem bánom már újra kezdek mindent,
Lila könnycsepp hull ólom szívemre.
Hull a könnyem, meg nem áll már soha,
Pedig érzem életemnek nem ez lenne sorsa,
Boldogságot jósolok magamnak.
Szegény bolond, illúziókat sző magának.
Nem bánom de mégis újra kezdem,
Lila könnycsepp hull ólom szívemre.
Ha majd egyszer megtanulom végre,
Ne szeressem azt, kit szívem kérne,
Szeressenek hazug csalfa szóval,
S akit én szeretek, soha meg ne tudja.
Nem bánom már azt sem ami eltelt,
Lila könnycsepp hull ólom szívemre.
Jönni fog majd egyszer az az idő,
Forog még a kerék s kopik a cipő,
Elfogynak az érted hullott könnyek,
Zenélve telnek majd a percek.
S nem bánom, ha meglátod is te,
Fehér könnycsepp hull pihe szívemre.
Te voltál vágyó reményem,
Mint kisvirágnak az első napsütés
Úgy nyújtottam feléd fehér szívem,
Kérve tőled a szíved melegét.
Te vagy a szelíd napsütés,
Mely fényt ad a szememnek,
Az első ismeretlen lépés,
Vörös illúziója forró fejemnek
Te vagy a tavaszi virágszirom
Fiatal lelkem bolondos kedve,
Fájdalmas, kéken csillogó
Szememnek sóvárgó tekintete.
Te vagy a forró éjszakák nyugtalan álma,
Az augusztusi hőségnek minden vágya,
Az éjszaka sejtelmes árnya,
És millió csillagok ragyogása.
Te vagy az ősz rikító színe,
A fáradt esők panasza,
Rozsdásan sárga levelek lelke,
S talán az én sorsom vigasza.
Te vagy a zenélő fehér jég,
A téli havazás minden öröme,
A vakítón, kékes fehér rét,
Melyen egyedül bolyongok téged keresve.
Te vagy az évnek minden színe,
Tarka, lila, rongyos, szaggatott álma,
Mindennek egyedüli értelme,
Ha elveszne az nagyon fájna.
Te vagy a mosoly s a könny az arcomon,
Reszkető lélegzetem, sokat mondó csókom,
Te vagy talán a szerelem maga,
S ha meghal soha fel nem támadna.
Kísért egy ARC,
Mitől csak félni tudnék,
De nincs hozzá erőm.
Kísért egy ARC,
De nem magyarázza meg,
Mit akar tőlem?
Szoktatom magamat
Az évekhez.
Vénülök, bár még
Nem érzem.
Sok gyötrő gondolat
Támad fel bennem,
Hogy tört szárnyakkal,
Zuhanjon a semmibe.
És csikorog a tehetetlen
DŰH.
Miért, hogy Így?
Miért nem
MÁSKÉPP???
Egy síró bohóc
Rongyszíve nyüszít,
Mert sajnos mást
Nem tehet,
És nem is tehetett.
Ez van, ez volt,
Talán ez is lesz?
Nekem kell a fájdalom
És mégis,
Nehezen viselem.
Nekem kell a szenvedés,
De félek,
Rettegek tőle.
Lelkem, mint egy drágakő,
Csiszolja, finomítja,
Hogy fényesen, sugárzón,
A Halálba vonuljon.
Oh, mily kegyetlen szó,
Mily szörnyű borzalom,
A félelem és rettegés
Legyőzője!
Szeretnem kellene őt,
De ő az ismeretlen,
Kicsinységemben
Görcsösen kapaszkodom.
Ha megtagadom,
Talán nem létezik?
Ha elszaladok,
Nem ér utol?
Kicsinyhitű, hát nem látod?
Őt cipeled mindenen át,
És ha rohansz,
Feléje visz minden lépted?
Az a nagy baj velem,
S talán veled,
A holnapnak
Feláldozzuk a Mát.
Mindig csak holnap,
S újra csak holnap,
Nem vesszük észre,
De szép a Ma!
A MA az élet,
Kacagás, napsugár,
A MA a csók és ének,
Beteljesülés, a ma a nyár!
És mi van holnap?
Oh, ne is gondolj rá!
A ma a szerelem, a fénylő nap,
A holnap… az a Halál.
