Létezem én is az űrben, a csendben,

Életemhez zenét sírna a lelkem.

Célt s értelmet keresek ebben az ürességben,

De nem élek, nekem nincs lelkem,

Most látom, én egy csillag vagyok.

Bár sejteném mi lesz velem?

Hideg vagyok de …. Ragyogok,

Vér bennem nem lüktet, nincs szívem.

Magammal hozva fájdalmamat,

Az űrből jöttem s emberré lettem,

Kergettem cifra és léha vágyaim,

Igazi célom már elfelejtem.

Új testet, lelket adott az élet,

S én elpazarlom  könnyelműen,

Bevallani magamnak félek,

Hogy hiába keresem a nagy szerelmet!

Üldöz egy soha ki nem mondott hang,

Mely forró könnycseppet akkor,

Amikor még szivárvány volt minden,

Vésett, hogy rozsdázzon, vagy

Acéllá váljon, pirosan lüktető

Virágsziromhoz hasonló

Fáradt szívemre.

Üldöz egy soha meg nem fejtett vágy,

Mely szürke ólommá, akkor

Amikor még izzott  ereimben

Az akarat, gyúrta a

Legszebbnek hitt álmokat,

Hogy elrothadjon, vagy feléledjen

A tűz ízű kételkedő gondolat.

Üldöz egy soha nem ismert név,

Mely még akkor,

Vásott moha lepte kővé,

Hogy tompán mindent elfelejtsen,

Még mielőtt megszületne

A nagyszerű ötlet,

Amikor még nem is léteztél,

De már fájt,

És arcomnak belső sejtjeire

Lila színű hamu ösvényt vájt.

Olyan vagyok, mint a tűz,

Ha vigyázol, rá melenget,

De ha felelőtlen vagy,

Elemészti lelked, megéget.

Olyan vagyok, mint a víz,

Ha figyelsz rá, felemel,

De ha felelőtlen vagy,

Szívedben terem jeget.

Olyan vagyok, mint a föld,

Ha ápolod, biztonságot ad,

De ha felelőtlen vagy,

Megfojt, a halálnak ad.

Olyan vagyok, mint az első hó,

Ha szereted, megmarad benned,

De ha felelőtlen vagy,

Hogy létezett is elfelejted.

Egy véletlen simogatás vagyok,

Ha vágysz rá a tied, lehet,

De ha felelőtlen vagy,

Soha többé nem találod meg!

Csak tudnám, hol vagy

Te méz ízű

Gyengéden simogató

Halk szavú

De erőskezű

Szerelem?

A lelkem sajog,

Minden nélküled

Eltöltött perc miatt,

S a fájdalom tengerén

Nincs sok remény.

Pihenni kellene néha

Erős és puha

Ölelésedben.

Létezned kell, érzem,

De hol? 

Mond, hol keresselek,

Hogy boldogságom

Boldogságod legyen?

Csak egy pillantásod,

Én érteném,

Szavak nélkül is érezném,

Akkor is nagyon

Amikor nem vagy

Mellettem.

Te is keresel engem?

Te is álmodsz rólam,

Az évek futnak velem szembe,

Ismerőst, s ismeretlent hozva,

Csak te, te késel

Örökké.

Oh, kérlek, jöjj!

Fogd a kezem,

Oh, jöjj és csókolj!

Csókold le ajkamról

A sóhajt és mosolyt,

Csókolj, csókolj

Minduntalan.

Nem akarom a lehetetlent,

De álmomban az is lehetséges.

Nem akarom fogni a kezed,

De érzem barna melegségét.

Nem akarlak hívni,

De eljátszom a gondolattal,

Hogy mindig mellettem vagy.

Nem akarlak átölelni,

De jó tudni,

Hogy ölelésed megnyugtathat

Ha már nem fog fájni

SEMMI,

Akkor lesz baj,

Amíg még sírni tudsz,

Addig van REMÉNY.

Kavargó iszap fejem

Felett összecsap,

Fullasztó bűze

Torkomra csavarodik.

Kiáltanék,

De bennem reked

Minden hang

Miért, vajon

Miért?

Azt mondják

Csupán vándorok

Vagyunk e földön,

Ahová szenvedni,

És megint csak

Szenvedni érkezünk meg.

Szörnyű látomásom

Volt egyszer,

Nagyon rég,

Mind az, ami való,

Az csak álom,

És mindaz, ami álom,

A valóság egy

Kis része,

És ha majd

Megébredek, vagy

Miért ne mondanám,

Ha meghalok (….)

Akkor felébredek,

És tudni fogom,

Mi volt az álom.

Mintha már évek óta itt lettél

Volna velem.

Ismerős arcod, hangod, leheleted.

Mintha már évek óta ismernélek,

S te engem.

Nem voltál sose idegen nekem.

Mintha csak egy szó választana

El tőlem és,

Nem ezernyi kilométer,

És szürke beton meg

Füstös gőzös,

Melyet mindig úgy várok,

Mint a hajnal s az éjszaka

Eljöttét, jelezvén azt,

Hogy élek.

Mintha nem is én volnék,

Hanem te…..

Mintha nem is te volnál,

Hanem én.

És az egész mintha

Egyetlen összerakós

Értelem, jó volna,

Mely szétszedve

Nem gyümölcsözne semmit.

Mintha sejteném,

Hogy örökre megmaradsz nekem,

És nélküled nekem se lenne

Jó a szép és szép a jó

Mintha…..??

Mint két vad

Esünk egymásnak,

Nem kell szerelem

Csak sex,

Csak lihegés és

Rándulás,

Majd ismét, újból,

Amíg futja a szuszból,

Ordítunk egymásnak,

Gyűlöllek!!!

Örök harc ez az élet,

Mint csonton vergődő falkahad,

Cafatokká tépjük szét,

Legmélyebb érzéseinket,

És ha lemegy a nap,

Nem kell szerelem,

Csak sex.

Unottan fonódunk

Lihegünk,

Szétvetett lábakkal.

Van barátom nem egy, kettő, hanem sok.

Van kollégám, mindegyre rám szorulnak.

Van ismerős, előre köszön és hajlong.

Van szeretőm, bolond is lenne értem.

A barátoknak hazudok,

A kollégákat becsapom,

Az ismerősön kacagok,

A szeretőmet megcsalom.

De ha egyszer kívánni fogom,

Hogy igazat mondjak,

Tudom, magamra maradok,

Mert barát, szerető, kolléga

És a többi, irtózik az igazmondástól.

De ha egyszer megunom ezt a komédiát,

És Igaz ember leszek,

Ne merjen követ vetni rám akárki fia!

Mert jaj, annak meggyilkolom,

Szavakkal ölöm meg, az igazsággal!

Csak az merjen rám követ vetni,

Ki tiszta, mint a ki nem nyílt bimbó szirma,

Csak az merjen rám követ vetni,

Ki nem hazudott, nem gyilkolt, sem szóval,

Ki sosem szerzett szenvedést és könnyet,

Ki feláldozta önmagát a világnak.

Édes volt az ajkam,

Ők mondták,

A véresre csókolt hajnalok

Nyomán.

Hajnalpír lepte be arcom,

Ha tekinteted reményszín

Fátyla megpihent

Rajtam.

Vágytam elérhetetlen lelked után,

Ólom napokkal küzdöttem,

De megérkezéskor távolabb voltál tőlem,

Közben hálás mezei virágok köszöntek rám.

Kik simogatást kértek,

Dajkáltam őket szeretettel,

De én az elérhetetlent vágytam,

A Délibáb szerelmét.

A pirkadó fényben tán meglesheted,

Egy szürke árnyék megszokott ütemét.

Amikor már előttem

Leírtak, feltaláltak mindent,

Nekem nem maradt csak,

Hogy ismételjem a mások szavait.

Nekem már nem maradt semmi!

A babérokat szétosztották,

Én későn érkeztem,

Születtem tehetség nélkül.

A szerelem babérján Petőfi, Juhász,

És romantikus társai trónolnak,

Márványszoborként

Örök időkőn át.

A gőg, a szélhámos élet művészetét,

Magával cipelte Ady,

És viszi mindörökké

Visszavonhatatlanul.

Az élet halál témáját,

Babits már rég kimerítette,

S ami még megmaradt,

Akadtak bőven,

Kik utána kaptak.

Az igazság megmondása,

Attilának jutott.

A vonatokra pakolva

Küldte szét a világnak.

A szenvedés lírája

A Radnótié volt,

Aki még menetelve is

Próféta akart lenni.

És jöttek mind és tovatűntek,

De itt hagyták tanulmányaikat,

Másíthatatlan igazságokkal

Nekünk már nem maradt semmi,

Betömték szánkat,

Hisz ezt már hallották,

Ez csak egy utánzat.

Nekünk már nem maradt semmi,

Fűzfapoétának születtünk,

És várjuk az új időket,

Magunkkal hozva, nem létező tehetségünket.

Elbocsátlak és mégis,

Utána kapok még,

Keresem a szavakat,

Amivel megigézhetlek,

Keresem a kis fényt,

És ámítom közben,

Ámítom testem, lelkem,

Ámítom az eszemet.

Lefejtem magamról,

A kapaszkodó gondolatot,

A görcsös félelem,

Hogy elveszíthetlek,

Mily nevetséges,

Mert úgy-e, kérdezed,

Hogy lehet elveszítened,

Azt, ami sose volt tied?

Magolom magamban,

Ez nem igaz, ez nem igaz!

Szeret engem, szeret engem!

És észre sem veszem,

Hogy újból megcsal a hitem.

A Hiú Ábrándok

Befonják lelkemet.

Elszívják érzem, erőmet.

Vágyaim visznek, felemelnek,

Felhők közé érhetek,

Az árnyak meg visszahúznak,

Gúzsba kötve érzem, hogy fojtnak.

Vágyak és árnyak összefonódva,

Kúsznak az álmok csatornáin,

Hazugságnak igoványában,

Keresem szerelmem magvait.

Szürke nap

Ólmos eső

Panasza fájón

Belémkap.

Táncoló lelkem

Fényre vágyik

De a homályos

Üveg csak visszaveri,

Fázom, nagyon fázom,

Szomjas vagyok és éhes,

Sem ital, sem étel

Nem laktat engem.

Csak az érintésed

Csak az érintésed

Csak az gyógyíthat meg

Hol van az a hely,

Hol otthon lehetek?

Hol van az a hely,

Hol nem üvöltik

Fülembe, hogy

Hazátlan, gyilkos, jövevény!

Ó Istenem! Hát ezen a földön

Sehol sincs egy tenyérnyi hely,

Hol azt mondják nekem,

Gyere székely,

Pihenj meg, hisz

Hazaérkeztél!

Virrasztunk a halottakért,

De nekik jobb,

Ők nem szenvednek.

Oh Isten! Miért

Oly sok a fájdalom?

Virrasztok, várva

És rettegve a holnapot,

Mennyi vér!

És mégsem elég (…)

Hát meddig

Hullnak az áldozatok?

Virrasztunk keserű

Éveink felett,

Talán az mégis jobb volt,

Suttogjuk (…)

Hogy ne hallja senki sem.

Virrasztunk, keblünkön

Melengetve anyanyelvünk,

De vajon eljön

Majd az idő,

Hogy utódaink is átkoznak?

Virrasztunk éles kések és

Szavak előtt,

Gyilkosok! Gyilkosok! (…)

Eddig Bozgorok

Voltunk, és most … ?

Hát igen, gyűl a titulus (…)

De mi csak virrasztunk,

Rendíthetetlenül,

Hátha egyszer

Sírni fognak értünk

Az erdélyi havasok.

Régen történt de nem szabad megfeledkeznünk róla. Nem is olyan régen volt, amikor azt hittük itt van a szabadság és végre mi erdélyi magyarok is teljes értékű embernek, érezhetjük magunkat, amikor a gyűlölet felcsapott Marosvásárhelyen egy március 15-ei napon és sokan haltak meg, sokan megsebesültek. Azóta sem tudjuk az igazságot, azóta sem kértek tőlünk bocsánatot. Szóljon ez a vers az ő emlékükre.

Engedj el engem,

Hát nem látod már,

Kezeid közt elvérzem?

Adj szabadságot,

Levegőt, levegőt!

Az akaratod fojt meg.

Egy kicsit

Mindennap meghalok.

Én csak játszom a szavakkal,

De ti értsétek úgy, ahogy azt kell!

Feltarisznyállak, csak gondolatokkal,

Ti arra menjetek, merre szívetek vezérel.

Én csak beszélek, beszélek,

De nektek erre van szükségetek!

Nem mondom soha, mit kell tennetek,

De a szeretet vezényelje lépésetek.

Én csak arra tanítalak benneteket,

A szeretet mindig felemel!

Fogjátok meg egymás kezét,

Azt soha ne engedjétek el!

Én csak játszom a szavakkal.

De értelmét komolyan kell venni!

Az élet tele van játékkal,

És nem könnyű embernek lenni.

Én nem tudom, hogy merjek-e

Hinni még csillagban, szellőbe?

S pillantásod hiába vágyom,

Elmúlt a nap, hogy várom.

Édes lett volna a találkozás,

Én nem tudom, hogy volna más?

Szavaid simogatják lelkem,

De benne vágy hiába remeg.

Hogy szerelem, vagy balgaság?

Hogy igazság, vagy hazugság:

Szinte már nem is érdekel,

Hogy szerelem, nem hiszem el.

Nyílna szavam, életem, szívem,

A szavakat hiába keresem,

Csak azt tudom, hogy fáj nagyon,

Elveszítesz a hosszú alkonyon

Csak egy kis csók,

Huncut mosoly,

Semmi több,

Egy kis simogatás.

Csak egy kis ölelés,

Meleg egymásra nézés,

S érezni azt.

Egymásért vagyunk.

Csak egy kis ábránd,

Szivárvány éjszakán

Repülni vágyok,

S érezni, hogy vagyok.

Nem kell se pénz,

Se hosszú szép beszéd,

Állj mellém szorosan,

Szívednek dobbanását halljam.

Csak fogd a kezem, kérlek,

Tartozzál hozzám végre,

Még akkor is, ha néha,

Morcos vagyok és béna.

Attól tartok megörülök

Attól tartok széthasadok

Millió-egy darabba fogok hullani

Talán akkor foglak elérni.

Beteg vagyok, és fázom 

Hiába a múltat fogom

Körülvesznek a lángok

De én csak egyet várok

Csak a hitemet, csak azt hagyd meg nekem

Amíg az van, történhet bármi velem.

Csak a hitemet benned és bennem

Hogy egyszer majd fogod a kezem.

Dühit a tehetetlenségem,

Dühit a vágy mi éget,

Dühit, hogy érzek és szeretek

Dühit, hogy bennem létezel!

Tudom, hogy ég és föld

A nagyvilág  Én és Te között,

Én mégis, mégis vágyom,

Az érintésed szomjazom.

Gyújts meg egy gyertyát!

Amikor délután, megállsz egy pillanatra,

Mert a rohanás, zűrzavar minden perced rabolja.

Amikor fogytán az erőd és görcsöl a sírás,

Mert álmaidat szeretteid eltapossák,

Amikor úgy érzed, Te mindent megtettél,

Kudarcok, önvádak lelked tépik szét.

Gyújts meg egy gyertyát!

Csak úgy önmagadnak,

Amíg a szád egy imát elsuttogna.

Csak egy percre állj meg a pörgésből,

Engedd el szépen, válj el a szenvedéstől.

Bocsáss meg a múltnak, hogy fáj,

Bocsáss meg a jövőnek, hogy ő a vágy.

Gyújts meg egy gyertyát!

Azokért, akiket szeretsz,

Akikért fáj még mindig a szíved,

Akik búcsú nélkül mentek el,

Mert siettek élni szenvedésüket.

Fájdalmas nagyon ez a Világ,

Nem ismeri eléggé a Toleranciát.

Gyújts meg egy gyertyát!

Azért a kisgyerekért,

Kinek szívében gyűlöletét

Édesanyja oltja be

Fájdalmat tevé ártatlan szívébe,

Apja, pedig fegyvert ad oda,

Játék helyett, más vérét ontja.

Gyújts meg egy gyertyát!

A szenvedő Világnak,

Elpusztult állatok, kivágott Fáknak,

Ki sem nyílt Virágnak,

Széttépett, meggyalázott Álmoknak,

A lelkünkben bennrekedt Imának,

A mégis vigasztaló Fohásznak.

Gyújts meg egy gyertyát a szeretetlen Világnak,

Gyermeknek ki híján a simogatásnak,

Férfinek, kit marcangol gyűlölete,

Nőnek, kinek már nincs szeretete,

Mert jönni fog, és itt van már,

A hit szava… a megbocsátás.

Az álmok világából,

Úgy rángattál elő,

Letépve legszebb szirmaim,

Eltiporva hűs vágyaim.

Mint jég és tűz,

Mi ketten együtt,

Szenvedést facsartunk,

Közben nőtt várfalunk.

Miért pont te? Miért pont én?

Miért mi ketten tartozunk együvé?

Nem tudom, mit hord szívem,

Fájdalom, gyűlölet, szerelem?

Múlnak az évek, napok, percek,

Megfognám néha a kezed,

De egyre távolabb, messzebb

Vonszolod tőlem szíved.

Ismerlek, mégis idegen vagy,

Tőled rejtem el óhajomat,

Könnyeim sem láthatod,

Sosem leszek már barátod.

Ha ráncos lesz majd arcom,

Fehéren reszkető a hangom,

A magány átölel, mint mindig,

S magával a végtelenbe visz.